Beköszöntött a zord tél, ideje kesztyűt húzni a hideg és jeges szél ellen, vagy hógolyózáshoz, téli sportokhoz. De vajon mióta hord az emberiség kesztyűt?
A kesztyű ősidőktől kezdve nélkülözhetetlen az ember számára: egyszerű zsákszerű változatát már a barlanglakók is viselték. Népszerűsége nem véletlen napjainkban sem, hisz nemcsak megvéd a szélfúvás, a zord hideg, a napsütés, a forró eszközök fogása és a kemény munka ártalmai ellen, hanem még öltöztet is. Sőt: „A kesztyű a hit és a hűség címere” Sir Walter Scott szerint.
A kesztyű születése
Az ókorban lényegében különálló kis zsebek, tasakok szolgáltak kesztyűként, amit később felváltott az egyujjas kesztyű őse. A nők már akkor is mézzel és illóolajokkal ápolták kezüket, majd selyemkesztyűbe bugyolálva „dunsztolták”, és óvták a külső behatásoktól. Az egyiptomi fáraók rangjukat jelezték az ékszernek számító kesztyűvel.
A görög mitológia Vénusznak, a szépség istennőjének tulajdonítja ezt a „találmányt”. Amikor ugyanis Adoniszt árkon-bokron keresztül üldözte a szerelmével, egy csipkebokor tüskéje felsértette a kezét. Bár vércseppjeiből rózsaszálak sarjadtak, felszólította a Három Gráciát, hogy varrjanak számára puha bőrből olyan „kézfedőt”, amellyel elkerülhetők a sérülések.
A rómaiak a selyemből és lenből készült kézvédőt főzés és evés közben is viselték: egyfelől megkímélte kezüket a forró tárgyaktól, másrészt megvédte a bekoszolódástól.
A középkorban a pamut béléssel, bőrből készült kesztyűzsákok, az egyujjas kesztyűk elődei terjedtek el, az úgynevezett „kesztyűujjakat” pedig inkább az étkezéseknél használták.
A kesztyű társadalmi szerepe
A kezdetekben különféle olcsó anyagokból készített kesztyűk pusztán a hétköznapi praktikum céljait szolgálták, idővel azonban a viselőjének társadalmi szerepét és státuszát is jelölték. A különböző kultúrákban szimbolikus jelentéssel ruházták fel, és számos etikett fűződött hozzájuk.
Idővel a kesztyű mind inkább a hatalom, a gazdagság, a méltóság és az elegancia jelképévé vált: a király és a főpapság arannyal, ezüsttel és ékkövekkel gazdagon díszített változatát hordta, a köznépnek viszont egyszerű, dísztelen bőrből készült darab jutott.
A király kesztyűje, csakúgy, mint a pecsétje, az egyedülálló kiváltságát jelezte: viselője kereskedhetett, pénzt verethetett, adót szedhetett.
A katolikus szertartások liturgikus kellékének számított a püspökök aranyszálból horgolt kesztyűje, míg az alacsonyabb rangú papok a tisztaságot jelképező fehér színbe „imádkozták bele” kezeiket.
A kesztyű divatja
A kesztyűkészítés a középkorban törvényesen védett, szervezett céhes iparággá vált, titka apáról fiúra szállt. Egyre nagyobb számban nyíltak meg a kesztyűkészítő üzemek, amelyek igyekeztek extravagáns, díszes bőr-, len-, selyem- vagy csipkekesztyűk gyártásával a többiek közül kitűnni.
Az itt készült darabok a női ruhatár egyik fontos kiegészítőjévé váltak, amelyeket színes hímzésekkel, ékszerekkel és gyöngyökkel ékesítettek, parfümmel illatosítottak. Eljött az az idő is Angliában, amikor a gyengébbik nem lépviselőinek szentségtörés volt kesztyű nélkül a nyilvánosság előtt mutatkozni.
Az északi tájakon – a zord időjárás miatt is – egyszerre két ujjatlan kesztyűt is egymásra húztak. Ünnepi alkalmakkor viszont gazdagon hímzett, többnyire csipkével finomított posztó vagy szattyánbőr kesztyűbe rejtették a kezüket. Oroszországban az előkelőségeket arany vagy ezüst díszítésű, illetve horgolású kesztyűikről lehetett felismerni.
Medici Katalin udvarában reneszánszát élte a kesztyű: az igazgyöngyökkel ékesített darabok mellett igen népszerűek voltak a speciális eljárással festett, táj- vagy életképekkel díszített példányok.
A XVII-XVIII. században a kötőgépek megjelenésével piacra kerültek a különféle kötött kesztyűk is. Pécsett megalakultak az első bőrfeldolgozó műhelyek, és 1762-ben Ranolder Péter kesztyűkészítő mester megalapozta hazánkban a kesztyűkészítés iparágát.
1807-ben, az angol James Winter beruházott egy kesztyűvarrógépbe, megjelentek a szegélyező gépek, s nem sokkal később szabadalmaztatták a gumikesztyűket is.
1834-ben, Xavier Jouvin francia kesztyűkészítő mester lefektette a kesztyű szabásának technológiáját, kialakította méreteinek általános szabványát, és megalkotta az ún. „kalibert”, vagyis a kesztyűkivágó mintát. Ettől kezdve nem kellett feltétlenül minden kesztyűt külön-külön felpróbálni.
A kesztyűt, az öltözködés szinte kötelező kiegészítőjeként, a ruházathoz illő díszítőelemeken kívül aranygombokkal is ékesítették. A férfikesztyűk kizárólag rövid fazonban készültek, míg a nőknek szánt darabok a ruhaujj hosszához igazodtak. Ekkortájt tovább finomodott a kesztyű viselésének etikettje: egy igazi gentlemannek naponta hatszor illett kesztyűt váltania.
A XX. század elején megjelentek a kötött béléssel előállított, finom bőr, nagy gombos kesztyűk. A társadalmi rangot megkülönböztető szerep is tovább élt: egy elegáns úrinő télen-nyáron kesztyűt és kalapot viselt, a napbarnított kéz munkásszármazásról árulkodott.
A gazdasági világválsággal véget ért a kesztyűk aranykora is: apránként megszűntek a kesztyűhöz társított konvencionális elvárások, a világháborúk idején pusztán katonai felszerelésként gyártották és viselték.
Az 1950-es évektől divatja ismét egyre szélesebb körben meghódította a világot. Napjainkban többek között létezik sport-, divat-, sofőr-, edényfogó-, munka- és védőkesztyű; egy-, két- vagy ötujjas, ujjatlan vagy ujjhegy nélküli, ujjatlanná lehajtható kesztyű; rövid vagy hosszú szárú; nyári, téli vagy alkalmi; vízhatlan, bélelt vagy béleletlen; kötött vagy varrott; szintetikus vagy természetes alapanyagú – bőr, irha, gyapjú, selyem, csipke, szatén, cérna, gumi, szilikon stb. – kesztyű, de akár fűthető példányt is vásárolhatunk.
3 + 1 érdekesség:
1. A lovagok korában a kesztyű átadása a hűbéri viszony elismerésének számított.
2. Ugyanakkor, egy hölgytől kapott kesztyű a jóindulatáról és szívélyességéről tanúskodott, amit a lovagok az állandóan a nyakukban függő, speciális tasakba rejtettek, vagy sisakjukra „tűztek”.
3. A kesztyű láb elé vetése pedig egyértelműen a párbajra hívást jelezte, ha valaki fedhetetlenségének megsértéséért elégtételt követelt – ilyenkor szinte kötelező volt felvenni a kesztyűt.
3 +1. A „megtanítalak kesztyűbe dudálni” a ma emberének tréfás, ártatlan fenyegetésnek hangzik, ám a középkorban közel sem volt az. A szólás a vallató és kínzó, az ujjak szorítására szolgáló vaskesztyűre utal, ami szó szerint „kidudáltatta” a vádlott vallomását.
Ajánló: Amennyiben tetszett az írás, és kíváncsi vagy a többire is, kérlek „lájkold”, oszd meg és kövesd nyomon az Esszencia folyamát a Facebook-on is: https://www.facebook.com/esszencialap/
A saját fotóinkon kívül, a https://pixabay.com oldalról kölcsönöztük a képeket.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: