A varjúfélék különböző képviselői ősidők óta együtt élnek az emberekkel. Nem is csoda, hogy az évszázadok során számos mítosz született jellemükről: kortól és kultúrától függően tisztelet vagy gyűlölet, fenségesség vagy alantasság, hízelgés vagy félelem övezte megítélésüket. Szinte minden hagyományban földön túli képességgel ruházták fel, titokzatosság lengte körül őket. A városiasodás során és után „utcaseprőkként” üdvözölték őket, ám a csatamezőkön hagyott emberi tetemek „megbecstelenítéséért” már a nemkívánatos „halálmadár” jelzőt aggatták rájuk. Vajon mi igaz a legendákból? Két részes összeállításunk igyekszik objektív képet festeni róluk.
A varjúfélék jellemzői dióhéjban
Az erős, vaskos csőrű, viszonylag megtermett varjúfélék családjába sorolhatók többek között a hollók, a varjak, a szajkók, a szarkák és a csókák. Közülük a hollók a legnagyobbak, kékesen csillogó feketék, farkuk egyértelműen ék alakban csapott. A sólymokhoz hasonlóan, kiterjesztett szárnyakkal, hosszasan siklanak, míg a károgó varjak csak néhány másodpercig repülnek a légáramlatokkal. A varjak és a szajkók elsősorban fészekrablókként váltak ismertté, holott meglehetősen agyafúrt és szociális lények. A szarka pedig nemcsak lopásaival, hanem csodaszép fekete-fehér tollazatával, igen hosszú farkával és kerek szárnyaival is hírnevet szerzett.
A varjúfélék táplálkozása
Igazi mindenevőkként a nap java részét élelemszerzéssel töltik – természetesen mindezt csak „okosan teszik”. A gabonamagvak, diófélék, bogyók, kukacok, rovarok, kígyók, békák, rákok, tojások, csibék és kisemlős csemeték mellett, bármilyen emberi ételhulladékra, „gondolkodás nélkül” rávetik magukat. Továbbá a döghúst sem vetik meg, csőrük alkalmassá teszi őket a rothadó cafatok elcsipegetésére is.
„Holló a hollónak nem vájja ki a szemét.” – A varjúfélék társas élete
A természetben 15-40 évig élnek, de nem ritkák az ennél jóval idősebb egyedek sem. Társaslények és családcentrikusak: élettársi közösségben, együttműködve nevelik fiókáikat. A párzási időszakokban a hím és a nőstény magasabb helyekre közösen szövi óriási, kosárszerű fészkét indákból, botokból és kérgekből – odvakba is költözhetnek. A nőstény 18-20 napig kotlik a 3-4 zöldes kék tojáson, miközben párja élelmezi. A szülőpáros gondosan őrzi, eteti és óvja kikelt fiókáit egészen addig, míg nem válnak teljesen önállóvá. A hollófiókák 4-6 hét múlva röppennek ki először a fészkükből, és két hónapos korukban elhagyják a „szülői házat”. A varjúfiókák pedig 3-5 hét múlva, és akár néhány évig is egy csapatban maradnak. Egy varjú család több mint egy tucat kifejlett tagot is számlálhat, így segíthetnek egymásnak a további fészeképítésben és őrzésben, a fiókák etetésében és nevelésében.
Éjszaka, különösen ősszel és télen, a varjak akár 100-1000 fős, vagy még annál is nagyobb csapatokba verődnek, hogy erejüket növeljék, s az információáramlást könnyítsék. Reggel például a már jóllakott varjak leadják társaiknak a drótot az általuk felfedezett táplálék forrásokról. Sőt, közös érdekből gyakran a varjak és hollók össze is játszanak: jaj annak a bagolynak vagy sólyomnak, aki felettük köröz – éles figyelmeztető kiáltásukkal felverik a környék összes „hason tollúját”, és csapatosan elkergetik.
A vadon szava
Habár a varjú- és hollórajok megléte tagjaik számára létfontosságú, az emberek többsége nagyon rossz szemmel nézi jelenlétüket. Letarolják ugyanis a vetést és a palántákat, szétpakolják a szemeteszsákokat, elragadják az apróbb házi állatokat és tojásokat, valamint élelmiszereket és csecsebecséket. Arról nem is beszélve, hogy fülsértő a hangjuk! Ezért „dúvadaknak”, „aljas ragadozóknak”, „rikácsoló kártevőknek” bélyegezték meg őket, sok helyen kegyetlen és meggondolatlan irtásukba kezdtek.
Bizonyos fajták lassan a kihalás szélére kerülnek – hazánkban a vetési varjak népessége az elmúlt harminc év során 90 százalékkal csökkent! Szinte világszerte védetté nyilvánították őket, és széles körben próbálják a velük kapcsolatos tévhiteket eloszlatni, életvitelüket megismertetni és elfogadni.
Tény, hogy beköltöztek a városokba, ahol ügyesen fel is találták magukat, de mindezt a mértéktelen fairtás, illetve üldöztetésük számlájára is írható. Tudnunk kell aszt is, hogy a városi énekesmadár állomány megtizedelődéséért pont annyira okolhatók, mint a szabadon lévő macskák, vagy a szintén fészekfosztó mókusok, erdei pelék. Tény, hogy emberre is támadnak, de ez többnyire a néhány napig repülni nem tudó fiókáik védelmében fordulhat elő.
Érdemes tehát más szemüvegen keresztül szemlélni őket, megismerkedni életmódjukkal és erényeikkel, tiszteletben tartani jelenlétüket, s megtanulni az együttélést – velük is.
Személyes élmény: Kutyasétáltatás közben, egy belvárosi kutyafuttató kerítésén, „termetesebb galamb” vergődésére lettem figyelmes. Ösztönösen a segítségére siettem, de akkor már láttam, hogy valószínűleg egy varjúfióka az, aki „zuhanó repüléssel” még bejutott, de ki már nem. A többi kutyás megfogta az ebemet, én kézbe vettem a madarat, kivittem a kerítésen kívülre, s letettem egy bokor tövébe. Manőveremhez komoly kíséretem is akadt: vigyázói személyében. De mintha tudták volna, hogy a mentés, és nem a bántás a célom, nem „koppintottak” a fejemre, nem csipkelődtek. A következő napokon szememmel kerestem a fiókát, s amíg szállni nem tudott, meg is mutatta magát.
– folytatjuk –
Ajánló: Amennyiben tetszett az írás, és kíváncsi vagy a többire is, kérlek „lájkold”, oszd meg és kövesd nyomon az Esszencia folyamát a Facebook-on is: https://www.facebook.com/esszencialap/
A saját fotóinkon kívül, a https://pixabay.com oldalról kölcsönöztük a képeket.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: