A természetben, a társas lét terén „ahány faj, annyi szokás”: akadnak magányosan, monogám családban, poligám kapcsolatban, egyenrangú vagy egy-két domináns főnök által uralt, hierarchikus csapatban élők egyaránt. Az utóbbi elsősorban az emlősökre jellemző, de például a rovarok, a halak és a madarak világában is találkozhatunk az egyértelmű és szigorú rangsor kiszámíthatóan működő meglétével. A csoport túlélése érdekében mindenki tudomásul veszi a ráosztott szerepet, az azzal járó lehetőségeket, így többnyire csak sérülés, betegség vagy kiöregedés általi legyengülés sodorhatja az egyedeket lejjebb a ranglétrán. Nézzünk körben az állatvilágban, vajon milyen szabályokra épül bizonyos fajok társadalma!
A stabil hierarchikus rendszer újra alapítására vagy megerősítésére akkor van szükség, bizonyos egyedek mégis megpróbálkoznak a feljebb jutással, vagy új egyed merészkedik a területükre, de átmeneti dominancia versengésre kerülhet sor párzás idején is. Természetesen kisebb-nagyobb összezördülések mindig adódhatnak, amiket többnyire marakodással, ijesztő fogvicsorgatással és odaharapással intéznek el.
Általában rituális párviadalban, s nem véres küzdelemben dől el – kivéve például az elefántfókákat-, hogy ki lesz a falkavezér, s a vesztesnek pedig új csapat és terület után kell néznie. Többnyire a hihetetlen méret és erő, a kimagasló rámenősség és rátermettség vezet győzelemre, vagyis amelyikük potenciálisan nagyobb esélyt hordoz a mind tökéletesebb gének örökítésére. A hierarchia tetején álló(k) kiváltsága első sorban a táplálkozás, a nemzés és az oltalmazás területén mutatkozik meg: kizárólagos joguk van az első falatokra, az élelem elosztására, a párzásra, s gyakran a többiek által biztosított védelemre és kiszolgálásra. Ugyanakkor kötelesek egyben tartani a csapatot, lecsillapítani a kedélyeket, s a lehető legéletképesebb utódoknak életet adni.
Hogy vajon az alacsonyabb rangú egyedek miért fogadják el helyzetüket csak találgatni lehet, mégis valószínűsíthető, hogy a létfenntartás teszi őket alkalmazkodóvá. A „közönséges egyedeknek” nem nagyon létezik más választásuk legfeljebb az, hogy egy másik, jobb esélyekkel kecsegtető csoportot keresnek, vagy a kockázatosabb magányt vállalják. Természetesen a rang vesztettek is igyekeznek a lehető legtöbb előnyre szert tenni, s ezért gyakran különféle taktikákhoz folyamodnak. Például az ökörbékák és egyes lazac fajták hímjei megpróbálják feltartóztatni a nőstényeket, akik ösztönösen a nagyobb hímek területe felé veszik útjukat. A tőrfarkú rákok pedig potyáznak, a nőstények hozzáférhető petéit megtermékenyítik, amíg azok a dominánsabb hímekkel párzanak. A nőstények is értenek a megtévesztéshez: a vándor holyvabogarak a megtermékenyítés sikeressége érdekében például hajlandóak lecsillapítani agresszív indulataikat.
A hangyák
A hangyák egyértelmű uralkodója az óriás méretű anyakirálynő, akinek egyetlen dolga a tojások sorozatos „gyártása”. A katonák a boly védelméről és a strukturált hangyavár felépítéséről, míg a dolgozók – terméketlen nőstények- a táplálék szerzéséről vagy az utódok kiköltéséről, illetve a többiek etetéséről gondoskodnak. A hangyaboly irigylésre méltóan jó szervezettséggel, munkamegosztással és hatékonysággal üzemel, társadalmuk felépítése intelligens teremtményekre vall. Valószínűleg minden egyes bolynak megvan a sajátos, belső kommunikációt szolgáló, kémiai üzenő és tájékoztató rendszere, az egyedi „feromon-nyomvonala”. Az anyakirálynő akár 15 -20 évig is élhet, elpusztulásakor a boly szétszéled, s próbálnak beilleszkedni más kolóniákba.
A méhek
A méhkaptár hierarchikus birodalmát az anyakirálynő uralja, s alattvalói a dolgozók, valamint a herék. A királynő rakja a peték túlnyomó többségét, amiket a fullánktalan herék termékenyítenek meg, s a párzáson kívül nincs is egyéb teendőjük. A megtermékenyített petékből nőstények kelnek ki, akik lehetnek nemileg aktív utódok -tehát potenciális méhanyák!-, de többségében nemileg inaktív nőstényekké, vagyis dolgozókká válnak. Olykor azonban ők is raknak petéket, amikből megtermékenyítés hiányában csak hímnemű herék származnak. A dolgozók életkoruk szerinti feladatokat kapnak: a fiatalok a lárvák etetését és a lép-sejtek tisztán tartását végzik, 15 napos koruktól pedig viasztermelő mirigyeik működésbe lépnek, s már lépet is képesek építeni. A pollenek, nektárok és víz gyűjtésére speciális osztag hívatott. A méhkirálynő akár 7-8 évig is élhet; a herék párzás után rendszerint meghalnak (4 -5 hetesen), vagy kitessékelik őket a kaptárból; míg a dolgozók a rájuk leselkedő veszélyektől függően néhány hétig vagy hónapig „szorgoskodhatnak”.
– folytatjuk –
Ajánló: Amennyiben tetszett az írás, és kíváncsi vagy a többire is, kérlek „lájkold”, oszd meg és kövesd nyomon az Esszencia folyamát a Facebook-on is: https://www.facebook.com/esszencialap/
A saját fotóinkon kívül, a https://pixabay.com oldalról kölcsönöztük a képeket.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: