Vajon a hazudozás pusztán emberi „privilégium”, vagy az állatok is képesek rá? Sokan biztos kapásból rávágják, hogy az állatoknak ilyesmi „eszébe” sem jut, és egyáltalán nem is fogékonyak az e fajta gyenge és gyarló „humán” jellemvonásokra. Ennek ellenére számos tanulmány rácáfol „ártatlanságukra”, s úgy tűnik, minél intelligensebb egy faj, annál hajlamosabb a csalfaságra….
Az állatok közötti kommunikáció sajátos testbeszéddel, jelekkel és hangokkal történik. A figyelmeztetés, valamint a veszélyekre történő felhívás mellett speciális érintkezésük akkor nyer jelentőséget, ha egyikük rá szeretné venni a másikat arra, hogy önként változtassa meg viselkedését, szándékát. Lényegében folyamatos összeköttetés áll fenn a jeleket adók, mint manipulátorok, illetve a vevők, mint „gondolatolvasók” között. Létfontosságú kommunikációs helyzetekről beszélhetünk például a szülő-utód, a hím-hím, a nőstény-nőstény, a nőstény-hím, a ragadozó-áldozat, az alfa-alárendeltek kapcsolat, valamint az élelemért folytatott harc során is.
A hatékony rejtőzködés szintén kifejezetten fontos az életben maradáshoz. Az élőlények többségének veleszületett képessége a mimikri, vagyis az álcázás, hogy lehetőleg ne hívja fel magára azonnal a ragadozók figyelmét. A kamuflázs a megtévesztés egyik formája, s minél tökéletesebben sikerül segítségével beleolvadni a környezetbe, annál inkább hatékony kulcsa a megmenekülésnek, a sikeres létfenntartásnak.
A legtöbb állati viselkedés mögött a fajfenntartás, a legtökéletesebb gének továbbörökítésének ösztöne húzódik. Gyakran a fizikai megjelenés esélyt sem ad a „köntörfalazásra”. Például a pintyek tollazatának pompája táplálékuk minőségét, típusát tükrözi, s a nőstény számára a hímek sokszínűségéből kiolvasható „étlapból” pontosan látható, melyikük a legügyesebb és legélelmesebb vadász, aki az utódokról is képes gondoskodni.
„Hazugságra”, a másik becsapására különösen akkor kerülhet sor, ha mindkét fél egyazon konfliktusban érintett – mondjuk a nőstényért vagy a területért vívott küzdelemben rivalizálnak. Számtalan faj képviselői gyakran testük felfújásával, szőrzetük felborzolásával, farkuk és hátuk tartásával, mozgatásával erősebbnek és hatalmasabbnak mutatkoznak a valóságosnál, hogy ellenfelüket meghátrálásra kényszerítsék, s ők lehessenek a győztes befutók.
Elridge Adams, amerikai biológus kutatása szerint, különösen szorult helyzetben az élőlények -a legegyszerűbbek is- még saját fajtársaikat is képesek becsapni azért, hogy elérjék, amit akarnak. Bebizonyította, hogy az azonos egyedek közötti kommunikáció sem mindig őszinte és „szavahihető”, ami a gyengébbek túlélése okán, nem is várható el.
Például a héjas állatokhoz sorolható, a sekély trópusi vizek üregeiben élő hasított lábú sáskarákok (Gonodactylus bredini) híresek az igen kemény és erős szerszámjukról, így az egyéb „páncélos” fajtákkal, kagylókkal egy roppantásra elbánnak. Gyakran folyamodnak azonban megtévesztő hadműveletekhez, hogy a náluk erősebb felet megadásra, a viaskodás megelőzésére késztessék. Elkerülhetetlen konfrontáció esetén pedig megfutamodnak vagy „felveszik a kesztyűt”, ami az életükbe is kerülhet. Amennyiben az utóbbit választják, fenyegető álláspontot vesznek fel, ollóikat kidugják a lyukból, s fejüket agresszíven emelgetik. A „kézenfekvő” becsapásnak köszönhetően a gyengébb egyedek némi eséllyel az összeütközést megelőző fenyegető rituáléval el is ijesztik ellenfelüket. Amennyiben mégsem, és harcra kerül a sor, ollóikat teljes erővel, „vérre menően” összecsapják, s így egyaránt veszélyesek lehetnek egymásra nézve. Abszolút kétesélyes az ütközetek kimenetele, fajtársaikkal azonban többnyire csak akkor akasztják össze ollóikat, ha védtelennek érzik magukat -– -például vedlés után.
– folytatjuk –
Ajánló: Amennyiben tetszett az írás, és kíváncsi vagy a többire is, kérlek „lájkold”, oszd meg és kövesd nyomon az Esszencia folyamát a Facebook-on is: https://www.facebook.com/esszencialap/
A saját fotóinkon kívül, a https://pixabay.com oldalról kölcsönöztük a képeket.