Úgy tűnik, a házi kedvencek viselkedésével kapcsolatos tudományos nézetek és a laikus gazdi-tapasztalatok nem mindig egyeznek, olykor ellentmondanak egymásnak, de átfedéseket is mutathatnak. Vajon léteznek-e emberi tulajdonságokkal körülírható, vagy azokkal azonosítható viselkedés mintáik? Vajon az esetükben pusztán ösztönös alkalmazkodásról, vagy érzelmeken alapuló, megfelelési vágyról, kényszerről van-e szó?
… „S mégis s mindezeken túl az volt állandó benyomásom
Hogy Tomi csöppet se elfogult az emberi fajta javára
Gyöngéinket jól ismerte s jellemünk furcsa hibáit
S külön-külön úgy bánt velünk ahogy jellemünk követelte
Tudta ha Gabi szól rá Tomi takarodj le az ágyról
Attól nem kell ugrani mindjárt elég ha úgy tesz mintha akarna
Gabi szórakozott nem is figyel egy verssor jár az eszében
Perc múlva majd odamegy és megsimogatja az ágyon
Ám ha Julis mondja na Tomi készülj most jön a fürdés
Már az ef betűnél ugorjon s bújjon a pamlag alá
Nem mintha ezzel el lehetne kerülni azt ami végzet
A gyűlölt szappant s az egész keserves csutakolást
(Amit egyébként férfiasan tűrt mint orvost az úri beteg
Akkor is ha különben nem nagyon hisz a tudományban)
De késleltetni lehet „csak idő miért az ember küzd s haladék”.
(Ezt Shakespeare Brutusa mondta s egyebek közt Tomi is)” …
Pontosan tudta Tomi ki a jó ember nem büntetőjogi
Szempontból de igazán s ki a példás viseletű rossz ember
Egyszer órákig várt a lift mellett egy bizonyos hölgyre
Akiről tudta, hogy nagy kutyabarát s szereti felvinni a liftben
Nem lustaságból mert pillanat volt neki hat emelet
Gavalléros ravaszságból hogy az illetőnek örömet okozzon” …
(Karinthy Frigyes: Tomi – Együgyű monológ a kutyaszívről)
Alkalmazkodás és/vagy megfelelni vágyás?
Míg az alkalmazkodás ösztönös, genetikus késztetés, addig a megfelelés igénye szerzett viselkedési minta, ami fakadhat szükségszerűségből, érdekből, vágyból vagy kényszerből. A kutya veleszületett intelligenciája, s a vágy, hogy igazodjék gazdája kívánalmaihoz, igyekezzék megfelelni elvárásainak, nyilvánvaló feltétele az alkalmazkodásnak. Nem szenvednek „egoizmusban”, folyamatosan kimutatják elköteleződésüket a falkavezérük, és csapattársaik iránt. Kifejezetten hűséges teremtmények, s egyfolytában azon buzgólkodnak, hogy a legjobbat hozzák ki magukból és a „családjukból”.
Olykor azonban úgy tűnhet, hogy bizonyos egyedek „túllőnek a célon”, s unos-untalan csak gazdáik kívánságait lesik, körülöttük téblábolnak. Mindenhova követik, nélküle teljesen elveszettnek tűnnek, s ez a „hiperaktív alázat” már komolyabb gondokhoz is vezethet. Az ilyen esetekben érdemes következetesen rendre utasítani, türelmesen, de határozottan önállóságra, fegyelmezettségre és önuralomra nevelni.
Sajnos előfordulhat az is, hogy a kutya minden tőle telhetőt megtesz, hogy a gazdája kedvébe járjon, ám kétlábú társa idővel mindenért rámordul – például azért, mert sokat ugat, szétszed mindent, túlságosan mozgékony vagy nyugodt, megalkuvó, vagy éppenséggel harcias. Ilyenkor nem a menhelyes elhelyezésről tanácsos gondolkozni, hanem igenis a gazda változtasson az elvárásain: szenteljen kellő időt és energiát kedvencére, s élvezze az eb pozitív tulajdonságait, a negatívakon pedig dolgozzanak közösen, vagy hunyjon szemet felettük.
Figyelembe kell venni azt is, hogy a kutyákkal szemben támasztott elvárások számos elfojtást okozhatnak bennük, melyeket meghatározott időben és módon kell oldani, különben zavarttá, feszélyezetté, kezelhetetlenné vagy agresszívvá válhatnak. Nagyon fontos tényező, hogy az ember elvárásai ne ütközzenek a kutya természetes, ösztönös, genetikus késztetéseivel. A háziasítás, valamint a mind célirányosabb és feladat orientáltabb kutyatenyésztés következtében egyre több fajta kezdi elveszíteni eredendő adottságait, s az emberhez „idomulva”, annak leghűbb társává „uniformizálódik”.
… „Aztán futott is már fontoskodva szaglászni a sarokköveket
Mintegy jelezve bocsánat azért én mégis csak kutya vagyok
Pálya és foglalkozás szerint és hivatalból és hivatásból
Más a kötelesség fajtámmal szemben és más megint a passzió” …
(Karinthy Frigyes: Tomi – Együgyű monológ a kutyaszívről)
Kutya vs. macska
„Ha egy kutya az öledbe ugrik, az azért van, mert rajong érted; de ha egy macska teszi ugyanezt, az azért történik, mert az öledben melegebb van.” (Alfred North Whitehead )
Mivel a macskák természetüknél fogva rugalmasabb szociális struktúrában élnek, egyedül és falkában is elboldogulnak. Az utóbbiba elsősorban az élelemszerzés miatt „tömörülnek”, ahol nincs akkora jelentősége a hierarchiának, viszont annál nagyobb a területük védelmezésének, az idegen betolakodók megtorlásának. Eleve szabadabb lények, a gazdájuk irányába nem mutatnak annyira erőteljes ragaszkodást, mint a kutyák. Nem igénylik minden pillanatban a kontaktust, ugyanakkor bárhonnan hazatalálnak, s a környezetükben áramló bizonyos energiákra, változásokra érzékenyen reagálnak.
A lakásban tartott egyedek viszonylag hamar leszoknak az éjszakai vadászatokról és alkalmazkodnak gazdájuk bioritmusához – kijáró társaikhoz képest erőteljesebben kötődnek, többet dörgölőznek a kétlábúakhoz. Természetesen akadnak kifejezetten bújós macskák is, akik „függetlenségük látszatának” fenntartása mellett gyakran settenkednek gazdáik lába körül. Előszeretettel fekszenek az „emberszagú széken és ágyon, áhítják a simogatásokat, hallgatnak a nevükre, s „kutyául üdvözlik” őket. Mégis, amennyire egyes ebek szinte kényszeresen csak kétlábú falkavezérük óhajait lesik, macskában ez igen ritka – emberi mérték szerint ők inkább kényelmük kedvéért „hajlandóak” bizonyos elvárásokhoz, alaphelyzetekhez illeszkedni…
Ajánló: Amennyiben tetszett az írás, és kíváncsi vagy a többire is, kérlek „lájkold”, oszd meg és kövesd nyomon az Esszencia folyamát a Facebook-on is: https://www.facebook.com/esszencialap/
A saját fotóinkon kívül, a https://pixabay.com oldalról kölcsönöztük a képeket.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: