Mint láthattuk, az állatvilágban nem feltétlenül az anatómiai ( zoonómiai) fejlettségi fok függvénye az, hogy bizonyos fajok mennyire jól felépített és precízen működő társas közösséget alkotnak. Azt is leszögezhetjük, hogy szinte mindegyik csapatot egy-két „alfa-állat” -nőstények-hímek egyaránt- irányít, teljes egyenlőséggel jószerivel nem is találkozunk. Ebből arra is következtethetünk, hogy az életben maradáshoz „ösztönös szükség” van vezérre, aki védelmet biztosít, kontrollálja a belső és külső viaskodásokat, elosztja az élelmet, s nem utolsó sorban a legjobb utódokat nemzi. A hierarchikus rendszer fenntartása tehát nemcsak a domináns egyed számára jár előnyökkel, hanem az egész csapat szempontjából létfeltétel. Nézzük, vajon miképp alakul a nagymacskafélék hierarchiája!
A nagymacskafélék
Az oroszlánok kifejezetten társas lények, a gepárdok és hiúzok speciális csoportosulásban, míg a többi nagymacskaféle inkább magányosan él. A hierarchia nem feltétlenül „zsarnokságot” és állandó dominancia harcot jelöl, sőt az állatvilágban -különösen a ragadozók körében- ezekkel csak nagyon ritkán azonosul. Ugyanis a rendelkezési körükben lévő veszélyes hatalmi fegyver az agresszió szabályozásával, „önuralommal” ötvöződik, különben a fajok akár önmagukat is megsemmisíthetnék. A ragadozók -a házi macskákat is beleértve – éppen ezért kölyökkorukban játékosan elsajátítják azt, hogy támadókedvüket pusztán zsákmányszerzéskor vessék be. Ez segíthet abban is, hogy ne váljanak mindennapossá a véres hatalmi harcok, és megtanulják, melyiküknek kell a másik útjából kitérnie.
A gepárdok
A gepárdok társadalma különlegesnek számít a macskafélék között, mivel a nőstények magányosan, a hímek pedig kisebb csapatban élnek. A nőstények önállóan ejtik el zsákmányukat -szoptatás idején a 2-3 nap helyett naponta szükséges prédát ejteniük-, egyedül nevelik fel utódaikat, tanítják meg őket vadászni, valamint arra, miképp védhetik meg magukat a csúcsragadozóktól: az oroszlánoktól, leopárdoktól és a nem csak dögevő hiénáktól. Másfél éves korukban elhagyják a kölykeiket, akik még legalább hat hónapon keresztül együtt maradnak. Akkor a nőstények elvándorolnak, míg a hímek egy életre szóló „szövetségre” lépnek, s legfeljebb néhány idegen hímmel bővítik a csapatukat.
A gepárd nőstényekre nem jellemző a területvédés, szeretnek több -50 – 3000- négyzetkilométernyi hatótávolságban is „otthonosan” barangolni. A hímek kisebb területeket jelölnek ki maguknak -elsősorban a bőséges vadállomány, illetve az azt vonzó nőstények köré-, amitől szaganyaggal próbálják távol tartani az illetlen betolakodókat. Amennyiben az nem hatásos, ütközetek, ritkán halálos küzdelem árán döntik el, ki birtokolhatja az adott vidéket.
A leopárdok, vagyis a párducok
A „nagy négyes” – leopárd, jaguár, tigris, oroszlán- legkisebb képviselői, napjainkban már csak Afrika, India, Kína, Indokína, Srí-Lanka, Malajzia és Indonézia fás vidékein honosak. Általában a leopárdok nehezen nyomon követhető, magányos, főleg éjszakai ragadozók, ugyanakkor az esőerdők leopárdjai gyakran nappal és alkonyatkor aktívak, speciálisabb az élelem választékuk, és évszakonként eltérő napi ritmust mutatnak. Kiválóan kúsznak és ugranak fel a fákra, az ágakon pihennek, odacipelik fel zsákmányukat, többnyire ott is párzanak, lényegében az a legfőbb életterük.
A hímek nagyobb területet birtokolnak a nőstényeknél, s az utóbbiak ellés után még annál is kisebb területet próbálnak magukénak tudni. Az utódok viszont a már kevésbé biztonságos földön látják meg a napvilágot, s egészen addig rejtegetni kell őket, amíg nem képesek önállóan fára mászni. A területvédelmi harcokon kívül, a föld színén leginkább a hiénák jelentik számukra a legnagyobb veszélyt, kölykeiket a nagyobb kígyók is tizedelhetik, s olykor áldozatul eshetnek a fakúszásban szintén jártas tigriseknek vagy oroszlánoknak.
A tigrisek
Bár a kiváló úszó és fakúszó tigrisek magányosan, egymástól elszigetelve élnek, mégis egyfajta, összetett szociális viselkedést mutatnak életük különböző szakaszaiban. Kutatások bizonyítják, hogy a tigrisek a szagok alapján felismerik egymást – a kölykeiket kihordó nőstényeket, akikkel a zsákmányon osztoztak, valamint azokat, akik előttük az adott területen jártak.
A nőstények jóval toleránsabbak egymással, kisebb területet tudnak magukénak, ami átfedi a jóval hatalmasabb hím-territóriumokat, így párzás idején nagyobb az esélye, hogy összetalálkoznak. A hímeknek meg kell vívniuk a párzási jogért, s mivel a győztes nyeri el a legtöbb nőstény „kegyét”, egykönnyen nem adják fel a küzdelmet. A párzási időszakot leszámítva saját útjukat járják, nem igazán keverednek kapcsolatba, összetűzésekbe egymással.
A nőstények egyedül nevelik a kölykeiket, amíg önállóak nem lesznek. Az alomban már ideje korán megmutatkozik a többnyire hímnemű, domináns egyed kiléte, aki uralja a terepet a játék, az evés és az alvás során. Előfordulhat az is, hogy az anyatigris annyira szenvedélyesen és vehemensen védi utódjait, hogy ölre megy, és le is győzi a körülöttük ólálkodó hím tigriseket is.
A jaguárok
Amerikában a „nagy négyes” egyetlen képviselője a jaguár, ami a leopárdhoz hasonlóan foltos, -fekete színű változata is létezik-, ám jóval robosztusabb, erőteljesebb nála, s viselkedése is inkább a tigriséhez fogható.
A jaguárhímek egyedül, míg a nőstények csapatban élnek és vadásznak, s a külön nemű felnőttek csak a párzási időszakban találkoznak egymással. A hímek a nőstényeknél kétszer akkora területet birtokolnak, melynek határait vizelet- vagy székletmintával, karcolással jelölik meg, s elsősorban üvöltéssel próbálják elriasztani a betolakodókat.
Az oroszlánok
Az oroszlán falka fenségessége, csapatos önérzete főleg a „vadásztársaság” együttműködéséből, összehangolt támadásaiból és rugalmasságából ered. Méltóságteljesen mászkálnak, cserkészik be áldozatukat, együtt vagy szétszéledve is vadásznak, és csak nagyon ritkán kóborolnak egyedül. A zsákmány elfogyasztása után ön-telten járulnak az itatókhoz, majd félre vonulnak egy árnyas, bozótos helyre ejtőzni, szunyókálni. Tulajdonképpen igen kevés időt töltenek vadászattal, viszont akár 21 órát is képesek önfeledten aludni!
A nőstényekből és néhány nem rokon hímből álló falkákban egyetlen domináns hím a király, aki felügyeli a területet és védelmezi a kölyköket, amíg a nőstények vadásznak. Mihelyst a hímutódok ivaréretté válnak, -körülbelül két éves korukban-, kihívják az uralkodót párbajra, s amennyiben veszítenek, el kell hagyniuk a falkát, s újat alapítaniuk vagy egy másikba beilleszkedniük. Lényegében a „királynék” sokkal nagyobb szerepet töltenek be a család életében, a vadászatok 80 – 90 százaléka rájuk hárul. Evés közben még kölykeikkel szemben sem túl nagylelkűek, holott a király, ha már a ráeső adag több mint felét elfogyasztotta, akkor többnyire odaengedi őket.
A nősténycsapat és a vadászmező gyakran szúr szemet külső hódítóknak, akik többnyire megfontoltak és céltudatosak, s nem ritka, hogy egyszerre két rivális is akad. A hímoroszlánok távolról sem kellő éberséggel a területüket, s ha odafajul a dolog, először inkább karmaik feszült meresztgetésével, mancsuk ijesztő suhintásával, valamint elrettentő morgással próbálják kitessékelni az idegeneket. Amennyiben ennyivel nem érnek célt, akkor ádáz, vérre menő, halálos kimenetelű küzdelemre kerül sor. Ha egy hím elnyeri egy másik tulajdonát, a kölykeit elpusztítja, s a nőstények hamarosan készen állnak arra, hogy vele nemzenek közös utódokat.
Ajánló: Amennyiben tetszett az írás, és kíváncsi vagy a többire is, kérlek „lájkold”, oszd meg és kövesd nyomon az Esszencia folyamát a Facebook-on is: https://www.facebook.com/esszencialap/
A saját fotóinkon kívül, a https://pixabay.com oldalról kölcsönöztük a képeket.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: